Egy átlagos látogatásnak indult az egész. Először elindultunk az unokatesóimhoz, ahol jól szórakoztunk velük, de legfőképp eggyel. A kis Nanával. A legjobb fej csaj volt ő, az összes közül. Jól el lehetett vele lenni, bármilyen körülmények között, akár játékokról, akár az erőink összemérése volt a feladat. Ám ezen a napon, pont egy ilyen erőfitogtatás alkalmával nekem ugrott. Én egyszerű reflexként a karjaimba zártam őt, és elfordítottam. Ekkor váratlanul lefogott kezével felfelé ütötte az enyémet, melynek eredményeként a fülében lévő fülbevaló kiesett a füléből. Ekkor azt hiszem, fájdalmat érezhetett, majd letérdelt a földre, és felszedte a 3 részre esett fülbevalót. Én csak álltam ott, és azon tanakodtam, hogy mihaz kezdjek most. Ekkor határozott mozdulattal sarkon fordult, lefeküdt a kanapéra, és a telefonját kezdte el nyomkodni. Legbelül ekkor egy olyan érzés fogott el, mint ha én lettem volna a hibás mindenért. Az érzés csak emésztett engem belülről, és nem hagyott nyugodni. Muszály voltam tenni valamit. Ekkor megpróbáltam megkérdezni tőle, hogy "Mi a baj?" , de a füle botját sem mozdítva nyomkodta tovább azt. Az érzés továbbra is mart, ezért határozott mozdulattal elvettem tőle a telefont, hogy beszélhessek vele, de sajnos nem jártam sikerrel, mert erre egy egyszerű semmittevést produkált, mellyel tiltakozását fejezte ki. Próbáltam nagyon kedves lenni hozzá, hátha az segít, de - hogy ismét mondással éljek - "Rám sem bagózott!". Az érzés nem múlt el azóta sem, és habár én mindent megtettem, úgy érzem, ezt magában kell rendeznie. Egy utolsó próbát tettem azért, de ekkor elkezdett zenét hallgatni. Azóta sem hiszem el, hogy nem sikerült Nanát kiengesztelnem, de tudom, hogy majd valamikor képes lesz megbocsájtani nekem, és/vagy magának. Ez a pillanat nyomot hagyott bennem, de nem ez volt a furcsa. Az igazán furcsa az volt, hogy sosem láttam még Nanát ennyire sértődöttnek, és hogy nem voltam képes kiengesztelni őt. Csak remélni tudom, hogy majd a holnap jobbat hoz.

M@rkusz